Liberális kereszténység

Liberális kereszténység 

(Az írás részlet a Veszélyben a kereszténység? c. kiadás alatt álló könyvemből)

A liberális teológia kezdetei a XIX. századba nyúlnak vissza és a protestánsokhoz köthetők. Jézus, mint Megváltó háttérbe kerül, az emberi értékelődik fel. Az üdvösségtörténetet a csodáktól megfosztják, a keresztény tudomány nem fogadja el, csupán szimbólumként értelmeződik még a Feltámadás is. A liberális teológia a folyamatos fejlődésben van, tekintélyt nem ismer el, a Biblia tekintélyét is elveti. Megkezdődik a tudomány istenítése, az individualizmusban az ember a legnagyobb tekintély. A liberális protestánsok szimpatizálnak a jezsuitákkal, később ők hozzák be a katolikusságba a liberális szellemet. Kompromisszumot kötnek a korszakkal, a világgal az evangélium rovására.

Paul Tillich evangélikus teológus hajtja végre a „mitológiátlanítás” programját. A legtöbb bibliai esemény szimbólum vagy mítosz lesz írásaiban. Mítosszá válik a Biblia minden lényeges eleme: a paradicsom, Ádám és Éva, az özönvíz, az egyiptomi kivonulás, a Messiás szűztől való születése, Jézus csodái, a feltámadás, mennybemenetele, bíróként való visszajövetele. A tudományos hit sem a gyógyításokat, sem a Feltámadást nem fogadja el.   

A liberális katolikus szellem Franciaországban keletkezett a XIX. században később a modernizmus vitte tovább. Főbb jellemzői: a „hamis béke”, a tolerancia szó hamis használata, az egyetemes megváltástan. A hamis béke a világgal való békekötést jelenti, jellemzője a vallásokkal való béke. Ha a többi vallást hamisnak mondom, nem terem békét, így megtörténik a vallásokkal való békekötés, a Világvallások Parlamentjén ezt dokumentálják is. Bevezetik a tolerancia fogalmát, ami a mai napig jellemzője posztmodern liberális világunknak. Azt mondják, hogy sok út van, ami mind ugyanoda vezet, ezzel a jézusi „Én vagyok az út, az igazság és az élet” igazságát negligálják. Elterjed az egyetemes megváltástan, ami szerint Jézus megváltó tette által, már az egész világ megváltott, akár hisz Jézusban, akár nem.

A katolikus liberális szellemet is a világhoz való igazodás jellemzi, amivel ellentétbe kerül önmagával. Ahogy a protestánsoknál itt is a csoda alig létezik, minden mítosz és szimbólum, erős a tudományra való támaszkodás. A katolikus liberális teológia főbb alakjai: Teilhard de Chardin, Hans Küng, Carl Rahner, és Henri Boulad.

Teilhard de Chardin XX. század eleji jezsuita teológus. A dicsőséges Krisztust piedesztálra emeli, de hallani sem akar az értünk szenvedő Isten Fiúról. A „fejlődés” a vezércsillaga, ahol a kozmikus Krisztus az evolúció ura. Jellemzi a tudomány istenítése, ám a jézusi evangéliumot megtagadja, mely a bűnbeesett Ádám és Éva után Megváltani jött az emberiséget a bűneiből. A tudományba vetett hit, és a szeretet, mint kozmikus energia teológiájának jellemzője. Így alakul ki később a jezsuitáknál, hogy „elég csak a szeretet”, míg a megváltó tett fontosságáról nem hallunk. Az evolúció tana miatt, megtagadja a közvetlen teremtést, Ádám és Éva bűnbeesését, és így a bűnmegváltást is. Nem az ember bűnös, hanem a teremtés anomáliái okozzák a szenvedést. Addig jut, hogy a Kereszt előtt sem tud letérdelni, mely Krisztus kereszthalálára, vérével való bűnmegváltásra emlékeztet. A Megváltó Isten helyett, a haladás és fejlődés az istene. Az eredeti bűnt kényszerzubbonynak tartja, mely gátolja őt a szárnyalásban, az evolúciós vallás megalkotásában. Nem hisz a biblikus csodákban, hanem azt tartja csodának, ha ennek ellenére az ember hisz az evangéliumban. Isten okozta a rosszat, tökéletlen teremtésével. Azt ajánlja a „bűn” szó helyébe a „haladást” tegyük. Ezzel „más evangéliumot” hirdet, amitől óvnak az apostolok. Ezoterikus hamis tanításokig jut, amikor azt mondja, magunkat kell üdvözítenünk, önfejlesztés és tudatosulás által. Azt ajánlja, vezessük be az evolúció vallását, ahol Krisztus az Omega pont, az összegyűjtő, a fejlett tudatosult emberek végső állomása.

Chardin mai követője Henri Boulad egyiptomi jezsuita szerzetes. Magáénak vallja Teilhard fő vezérfonalát a fejlődést, az evolúció tanát, a tudatosulást, mint az ember önfejlesztésének eszközét. Ő is megkérdőjelezi az eredeti bűnt, a teremtésben van a rossz, mint elődjénél. Többször kifejti, hogy nem Istent akarja dicsőíteni, sem itt sem a túlvilágok („akkor inkább megnéznék egy krimit”), hanem az evolúciót a fejlődést szolgálni. Írásaiban a reinkarnáció hite mellett teszi le a voksát, egyébként is jellemző rá a keleti, ezoterikus szemlélet. Azt szorgalmazza, hogy az egyház is fogadja el a keleti reinkarnáció tanát. Azt mondja rokonaink sem a mennyben sem a pokolban nincsenek, hanem bennünk vannak, haláluk után visszatérnek a földre és belénk költöznek. Jézus sincs a mennyben, hiába mondták az apostolok, hogy az Atya jobbján ül, ő ebben nem hisz. Itt van velünk, segíti a mi fejlődésünket, mint a fejlődés ura, ahogy ezt Chardin írásaiban is láthattuk. Azt állítja, hogy Jézus nem ítélkezik, tehát mint égi bíró visszajövetele sem hihető Boulad számára. A poklot pedig felejtsük el, mintha nem is létezne. Besorol azon humanista liberális gondolkodók közé, akik azt mondják, hogy Isten annyira jó, nem ítéli el a bűnös embert, a pokol nincs is. Istent nőiesíti, azt mondja elsősorban anya, így nem is ítélkezhet. Feltűnően sokat foglalkozik írásaiban a szerelemmel és szexualitással, dicséri az indiai tantrikus jógát, a szexualitással való kísérletezés istentelen gyakorlatát. Azt reméli, hogy a feltámadott életben lesz szerelem és szexualitás. Boulad nagyon népszerű korunkban, ahogy Chardin is igen keresett olvasmány pedig „más evangéliumot” hirdetnek.

A mai is élő Hans Küng katolikus teológus, a valóságos feltámadást elutasítja, bár korábbi könyveiben a feltámadottról dicsérően ír. A nagy világvallások közötti békét keresi, amiről olvashattuk, hogy „hamis béke”, mert a megváltó Krisztus egy út lesz a többi között, mintha mindenki a saját vallásában üdvözülhetne anélkül, hogy ismerné Jézust, kerülhetne mennyországába. Ő is ünnepli a tudományt és az evolúciót, és a korábban ezt elutasító egyházat kárhoztatja. Elítéli a tekintélyre való hivatkozást és ilyen könyv a Biblia. A természettudomány istenítése mellett, a történeti bibliakritika tudományát is élteti, amiről tudjuk, hogy mennyire megingatta a hitet a Bibliában, mint Isten ihletett igéjében. Ő is elutasítja a közvetlen Isten általi teremtést, és a bűnbeesését. A teremtés számára „metaforikus képes beszéd”, a csodák nem léteznek, mert a természeti törvényeket Isten sem lépheti át. Az egyes próféták történeteit „népi elbeszélésnek” tartja. A Bibliában leírt apokalipszis csupán metaforikus kép, elutasítja a tisztítótüzet és az örök pokol létezését is.

Karl Rahner főként az egyházreformok terén tevékenykedett, sok jó javaslatot tett, ami manapság válik realitássá. Teológiája klasszikusnak tűnik, bár tartalmaz liberális elemeket. A „teremtés művében lévő iszonyatról” ír, amivel hasonló gondolatot fogalmaz meg, mint Chardin, ahol a teremtésben van a Rossz. A világvallásokról pedig azt állítja, hogy bennük is ott van Jézus Krisztus. A formális tekintélyt elveti, a pápát lehet bírálni. Az evangéliummal ellentétes téziseket nem fogalmaz meg, mint az előbb felsorolt teológusok.

Volt egy magyar katolikus pap, piarista tanár Bulányi György, aki liberális teológiai tanokat hirdetett. Ma is vannak követői pedig veszélyes téves teológiát képvisel. Jézust csak, mint tanítót tekinti, elutasítja véres áldozatát a bűnök eltörlésére. Jézus szerinte nem azért jött, hogy vérével kiengesztelje Istent, csak, mint tanító jelentős, akit követni kell egyre nagyobb tudatossággal, az ember tulajdonképpen önmagát váltja meg. Pál megváltástanát teljes egészében elutasítja, csakúgy, mint az Ószövetséget. Ezzel az üdvösségtörténetet megcsonkítja, elutasítva az ősatyákat, Isten üdvösségtervének előkészítését is elvetve, csakúgy, mint a prófétákat. Az ehhez hasonló felfogásból alakult ki a XX. századi felfogás, mely azt kérdezi: Kinek kell Ilyen isten? (ti. aki halálra adja a Fiát?) Ez bejutott mára a katolikus teológiába a hittanképzésekbe, de ott van minden liberális elhajló gyülekezetben, akik Istent ma humanizálni akarják. Ezzel Bulányi is „más evangéliumot” hirdetett, amitől óva intettek bennünket az apostolok, mert a gonosztól van.

Végül egy zsidó rabbi könyvéről kell szólnunk(Kushner, Harold: Amikor rossz dolgok történnek jó emberekkel), ami igen népszerű keresztény körökben is. Tagadja Isten mindenhatóságát, törődését az emberrel, és az imára adott választ. Isten, tehetetlenül nézi a káoszt, nem áll hatalmában és nem is képes rá, hogy beavatkozzon. Bár a „választott nép” közül való, tagadja ő is a bibliai csodákat. Felteszi a kérdést, hogy mire való az ima és a vallás? Azt válaszolja, nem azért imádkozunk, hogy rátaláljunk Istenre, hanem hogy közösségben legyünk. Teljesen elveti a segítségkérő imát ennek nincs értelme, Isten korlátai miatt, mert ő sem hághatja át a természeti törvényeket. Végső kérdése az, megbocsátunk e Istennek, hogy ilyen tökéletlen világot teremtett? Nem jut el annak megértéséig, amit az Ószövetség végig hangsúlyoz, hogy ok-okozat van, az emberi bűn okozza az ember szenvedéseit.  

Azt látjuk, hogy XX-XXI. századra a zsidó kereszténységben, legyen az protestáns, katolikus, zsidó tévtanok, eretnekségek alakultak ki a teológiában. Örülhetünk, ha találunk még szigeteket, ahol a „más evangélium” fertőzése még nem ért el. Keresnünk kell ezeket a helyeket, és bármi történjen, ragaszkodnunk kell a bibliai Igéhez, az eredeti evangéliumhoz. Biztosak lehetünk abban, hogy Isten számon fogja tőlünk kérni, tévtanokra hallgattunk e vagy hűséggel ragaszkodtunk e Igéjéhez, ami a Szentírásban van.