Pogányság, kereszténység és a fogalmi zűrzavar
A XX. századi posztmodern gondolkodók
vetették fel, hogy „ki mondja meg mi az igaz”, ergo nincs egyetlen igaz. A múlt század posztmodern
gondolkodása azt mondta, hogy nincs egyedüli igaz, sok igazság van és mind
egyenlő mértékben érvényes. Többek között ennek közvetlen előzménye volt Mircea
Eliade valláskutató a „szent dialektikája” elmélete, mely egyenlő rangra emelte
az archaikus vallásokat a zsidó-kereszténységgel. Könyvei kötelező tananyagok lettek a felsőoktatásban, mind a mai napig. Ez is szentség, az is szentség,
tehát a pogány, bálvány szavak illegitimmé váltak. Az „egyiptomi” és a „zsidó”
egymás ellentétei voltak az Ószövetség óta, egészen a XX. századig. Az
„egyiptomi” a pogány bálványimádatot jelképezte, a „zsidó” pedig Isten népét,
törvényeinek hordozóját. Az egyik az „alvilággal kötött szerződés” a másik az
„Istennel kötött szövetség” ellentéteit hordozta. A XX. századi egyiptológusok
azonban, különösen Jan Assmann ellentétes értelmet kezdett neki adni, sőt
„Egyiptom méltóságának visszaadását” tűzte ki célul. A Szentírásban pedig,
„Egyiptom és Babilon” a bűn neve „mind valós, mint átvitt értelemben”, mert az
„idegen istenek” és tanaik imádatát jelenti. Kérdésünk, hogy igaza van e a
posztmodernnek - a XX. század fő ideológiájának, ami mind a mai napig hat – abban,
hogy az archaikus kor vallásai ugyanoda visznek, egyenlő értékűek, egyformán
igazak a zsidó-kereszténység Istenének tanításával. Milyen bizonyíték van az
archaikus vallások, mint az egyiptomi-görög, perzsa, és indiai istenek és tanok
igazságára és milyen bizonyítékkal szolgál a Biblia az igaz Istenre és igaz
tanításra?
Indiai istenek
Az indiai vallás a hinduizmus alapirodalma a Védák és az Upanisadok,
mely utóbbit papok, bölcselők állították össze. A tant tanító brahmanok
csatolták hozzá saját tudásukat, akik életük végén az erdőben remeteként éltek.
Ők lettek a guruk, a titkos beavatás mesterei. A halál utáni létről, a
személytelen beleolvadást tanítják a létezőbe, aki már nem tudja, hogy ki volt
előtte. Eléggé sivár jövőt festenek a személyes testben való feltámadás
keresztény reményéhez képest. A lélekvándorlás tana a Védákban is benne van, de
az Upanisadokban van kifejtve. Az archaikus vallások egyik alapvető sajátossága
ez, amivel szemben a zsidó-kereszténység az egyetlen életet állítja. Ahogy a
többi ókori vallásban, szabadulást a körforgás láncából csak a tudás hoz.
Meghirdeti a semmi cselekedetet, ami nem idéz újabb életet, sem jót sem
rosszat, amivel a szeretet létét is tagadja, ami pedig lényege a Szentírás
tanításának.
Az indiai misztikus
Az archaikus vallások mindegyike úgy
jött létre, hogy egy misztikus ember találkozott valami spirituális erővel, aki
neki tanításokat adott. Tanúk azonban nincsenek, mindezek igaz voltára. A Védák
könyvei az elsődlegesek és misztikus eredetűek, a védikus alapműnek számító
Bhagavad-gíta esetében ez konkrét formában is látható. A mester és tanítvány
viszonylata itt is alapját képezi a könyvben megjelenő tanításnak. Ahogyan az
egyiptomi és iráni vallás esetében, Krisna személyében felfedezhető a „valami erő”(szellemvilági)
megtestesítője, Ardjuna pedig a misztikus ember. Ő az, aki a tanítást képes
fogadni, majd közvetíteni, amit később leírnak, így alapját képezve a köré
épülő vallásnak. Ha a Szentírásra tekintünk, akkor egyértelmű, hogy a tan az
„ég seregeitől” érkezik, az „idegen istenektől”, a „levegőégben lakó,
láthatatlan földi hatalmasságoktól”, aminek veszélyére Sz. Pál figyelmeztet. Ha
a tanítás alapelemeit nézzük, ugyanazt találjuk, mint más archaikus vallás és
archaikus isten esetében. A lélek örök, ám a test börtönében sínylődik, amit
önmegváltó gyakorlatokkal ki kell szabadítani, és persze imádni kell a tanítást
adó isteni lényt. A Védák azt írják le, hogyan kell istenekként imádni ezeket a
szellemi lényeket szertartásokkal, áldozatokkal, himnuszokkal, énekekkel,
varázsigékkel, tánccal. Ahogy Egyiptomban Hermész azt mondta, „Egy varázslata a
világ”, Perzsiában Ahura Mazda a „sors ura”, a „legnagyobb mágia” atyja,
Indiában „Brahma varázslata a világ”. A „varázslat” kíséri az „idegen istenek”
tevékenységét, amit az ókori nép is bevett szokásai közé, ami viszont tiltott a
Szentírásban, csakúgy, mint a politeizmus, ami minden archaikus kultúra
jellemzője. Ambivalens istenek jelennek meg ezekben a vallásokban, Egyiptomtól
kezdve egészen Indiáig. A Brahma nevű varázsló spirituális erőn kívül Visnu a
jó, Síva a romboló istenek, ahogy Osiris és Szét szemben áll egymással
Egyiptomban. Visnuhoz kötődik a visnuizmus, a neohinduizmus terméke a Krisna
tudat, melynek könyve a korábban említett Bhagavad-gíta. Ardjuna, a misztikus
tanítvány azonban nem tud szolgálni bizonyítékkal, ahogyan Hermész fiú
tanítványa sem, és Zarathusztra sem arra vonatkozóan, hogy igaz isten és igaz
tanítás lenne, amit kapott. Egyedüli misztikusokként kapták a tant, nincsenek
„tanúk”, mint a zsidó-kereszténységben, ahogyan ezt majd látni fogjuk.
Krisna is ezoterikus tudásnak nevezi
a tanítást, ahogyan a más területeken működő szellemi entitások. Mindegyik
„idegen isten” tanításának jellemzője a titkos tanok, beavatás,
mester-tanítvány viszonylat, szabadulás, önmegváltó gyakorlatok. Az önmegváltás
legfőbb eszközei a meditáció és jóga, valamint a Krisnának való teljes odaadás
a Bhagavad-gítában. Tanítást ad: „hogyan ismerhetnek meg engem teljesen, a
Rólam való teljes tudat által, a yoga gyakorlásával”[1]-
olvasható az indiai iratban. Ezután nem gondolhatja senki, aki Európában
könnyed egészségügyi gyakorlatnak véli a jógát, hogy valóban az, és nem idegen
szellemi hatások alá visz. Aki őt imádja és gyakorlatait követi, az ő
mennyországába jut, ahol „borral folyó patakok” várják őket - ígérete szerint.
Megjegyezzük, az iszlámban ezt ígéri Allah is követőinek, aki ugyancsak egy
misztikusnak Mohamednek adta tanításait, ám neki sincs semmi bizonyítéka az
igaz istenre és igaz vallásra, ellentétben a zsidó-kereszténységgel ahol egy
egész népcsoport, próféták sora és a 12 apostol egymást igazolja.
Krisna azt mondja, a „félistenek
imádói a hozzá tartozó bolygókra jutnak,”[2] de Ő
hatalmasabb, a legfelsőbb bolygók ura, így követői oda kerülnek. Azt állítja: „megnyilvánulatlan
formában, ezt az egész univerzumot áthatom. Minden lény bennem van, de én nem
vagyok bennük. …Íme, misztikus hatalmam[3]”. A
misztikus hatalommal való felruházottság, megfelel a szent páli meghatározásnak
a levegőégben lakó láthatatlan földi hatalmasságokról. Ebből a vallási iratból
bizonyosodhatunk meg róla, hogy valóban léteznek ilyen spirituális hatalmak,
akik a lelkek megszerzésében mesterkednek. A szüntelen imádkozás hozzá, nevének
mantrázása, leborulás, testrészein való meditálás, kötött táncmozdulatok és a
jóga által valósul meg az uralma alá kerülés. Láthatóan attól függ ki hová
tartozik, melyik istenséghez, vagy félistenhez, vagy szellemhez, kihez
fohászkodik és kinek a tanait követi, ez dönti el sorsát halála után. Tudjuk,
hogy a Szentírás spirituális harcról beszél, amikor a „világosság angyala”,
Isten ellen fordul és magával rántja az angyalok egy részét, akik az emberek
félrevezetésében vesznek részt. Vezérüket sátánnak nevezi a Biblia és követőit
bukott angyaloknak. Az Ószövetségben az ember halála után egyik oldalon az
őrzőangyala, másikon a sátán áll, aki igyekszik bizonyítani, hogy életében őt
követte, így övé a lélek. Aki tehát a bukott angyalsereg tanait követi az
hozzájuk tartozik, viszi magával a saját szellemi terébe. Ezek a szellemi erők,
láthatóan különböző saját mennyeket és poklokat alkottak. A Szentírás azonban a
végítéletben azt ígéri, miután Krisztus kapott „hatalmat mennyen és földön”,
aki nem hozzá tartozik, az ellenség, és végleg elpusztul. Krisna is azt hangoztatja
azonban magáról, hogy „megnyilvánulatlan formában, ezt az egész univerzumot
áthatom”, „ez az egész kozmikus megnyilvánulás, nekem van alárendelve.[4]”Nem azt
mondja e a Biblia, hogy „az egész világ a gonosz hatalmában van”(1Ján 5,19) a
bűnbeesés óta? Jézus azért jött, hogy „a sátán művét lerontsa”, és „megmentse,
ami elveszett”.(Mt18,11) Ő az, aki szabadságot ad azáltal, hogy megszabadít a
bűn fogságából, ami a sátánhoz köt. „Ahol az Úr Lelke, ott a
szabadság”(2Kor3,17). A bűn nemcsak testi lehet, de a bálványimádat, az „idegen
istenek” és tanainak követése is. Áldozatok bemutatása az „idegen isteneknek”,
a csillagokba vetett hit ez a leggyakrabban előforduló bűn az Ószövetségben,
amit Egyiptom jelképez, de minden nemzet ebben van, és a „választott nép” is beleesik
időnként ebbe a „csapdába és hurokba”, amit a bálványimádó népek szokásai
jelentenek. „Amit a pogányok áldoznak, azt nem Istennek, hanem a sátánnak
áldozzák”(1Kor10,20-21)- mondja a próféta.
Tibeti túlvilág
A Tibeti Halottaskönyv leírása
szerint számtalan „békés és haragvó” istenségen kell meditálnia a halandó
léleknek. Tulajdonképpen ez istenségekkel akarnak azonosulni, vannak közöttük
„vérszívó hóruszok”, de lehetnek békések is. A róluk készült képek szerint mind
nagy hasú, sokszor állatfejű, taszító külsővel ábrázolt alakok. Ráadásul
párjukkal, nemi aktusban egyesülve ábrázoltak. Az ősi irat tanítja, hogyan kell
a „békés és haragvó isteneken” meditálni. Aki az istenek testén meditál, az
halálában vele egyesül, tulajdonképpen a tudatáthelyezés műveletét végzi, ami
veszélyes okkult praktika. A végcél beolvadni valamely istenségbe és azt mondja
igaz tanításnak, ha nem az evilági élettel foglalkozik valaki, hanem ilyen
okkult gyakorlatozással. Halál előtt fohászkodnak a Buddhákhoz, ne engedje,
hogy rossz karma hatása alá kerüljenek. Buddha célja ugyanaz, az életek
körforgásának megállítása volt, csakhogy ő elvetette mindenféle isten létét. A
T.H.-ban viszont a megszabadulás eszköze a békés és haragvó isteneken való
meditálás, fel kell őket ismerni, ami azonnali szabadulást eredményez[5]. Ez a
tibeti buddhizmus könyve, létrehozása körül lámákat látunk és itt is feltűnik
egy mitikus, isteni vagy félisteni személy, Padmaszambhava. A Tibet kutatók azt
mondják a lámák valóban jártak „odaát”, mert olyan élethű képet adnak a másik
világról. Miről van szó? Miután folyamatosan okkult gyakorlatokat végeznek,
meditációs víziókban, vagy testelhagyó gyakorlatok során valóban láthatják azt
a szellemvilágot, amit megidéznek hiteik és gyakorlataik által. Ebben a
szellemvilágban „vérszívó istenségek, ijesztő külsejű fúriák, bestiák, hárpiák,
békés és haragvó istenségek[6]”
jelennek meg, mantráik nyomán. Ez keresztény szemszögből nyilvánvalóan a
tisztátalan szellemvilág, az „idegen istenek” által létrehozott spirituális
térség, az ő lelkeikre ennek a szellemvilágnak a „valami erői” tartanak igényt,
attól függően mire koncentrálnak, mit mantráznak, melyek tanaiban hisznek. A
keresztény spontán misztikusok, akik sohasem végeznek okkult gyakorlatokat, ők
a jézusi mennyország tagjait látják és haláluk után hozzá kerülnek. A
zsidó-keresztény tanítás szerint, az idegen istenek és követőik ki fognak
veszni a világból, Egyiptom és Babilon elpusztul, csak a Jézusi szellemvilág
marad meg és erre „tanúk” vannak, ellentétben egy-egy okkult misztikus által
létrehozott vallással.
