2017. szeptember 27., szerda

Pogányság, kereszténység és a fogalmi zűrzavar



Pogányság, kereszténység és a fogalmi zűrzavar

A XX. századi posztmodern gondolkodók vetették fel, hogy „ki mondja meg mi az igaz”, ergo nincs egyetlen igaz. A múlt század posztmodern gondolkodása azt mondta, hogy nincs egyedüli igaz, sok igazság van és mind egyenlő mértékben érvényes. Többek között ennek közvetlen előzménye volt Mircea Eliade valláskutató a „szent dialektikája” elmélete, mely egyenlő rangra emelte az archaikus vallásokat a zsidó-kereszténységgel. Könyvei kötelező tananyagok lettek a felsőoktatásban, mind a mai napig. Ez is szentség, az is szentség, tehát a pogány, bálvány szavak illegitimmé váltak. Az „egyiptomi” és a „zsidó” egymás ellentétei voltak az Ószövetség óta, egészen a XX. századig. Az „egyiptomi” a pogány bálványimádatot jelképezte, a „zsidó” pedig Isten népét, törvényeinek hordozóját. Az egyik az „alvilággal kötött szerződés” a másik az „Istennel kötött szövetség” ellentéteit hordozta. A XX. századi egyiptológusok azonban, különösen Jan Assmann ellentétes értelmet kezdett neki adni, sőt „Egyiptom méltóságának visszaadását” tűzte ki célul. A Szentírásban pedig, „Egyiptom és Babilon” a bűn neve „mind valós, mint átvitt értelemben”, mert az „idegen istenek” és tanaik imádatát jelenti. Kérdésünk, hogy igaza van e a posztmodernnek - a XX. század fő ideológiájának, ami mind a mai napig hat – abban, hogy az archaikus kor vallásai ugyanoda visznek, egyenlő értékűek, egyformán igazak a zsidó-kereszténység Istenének tanításával. Milyen bizonyíték van az archaikus vallások, mint az egyiptomi-görög, perzsa, és indiai istenek és tanok igazságára és milyen bizonyítékkal szolgál a Biblia az igaz Istenre és igaz tanításra?      
Indiai istenek
  Az indiai vallás a hinduizmus alapirodalma a Védák és az Upanisadok, mely utóbbit papok, bölcselők állították össze. A tant tanító brahmanok csatolták hozzá saját tudásukat, akik életük végén az erdőben remeteként éltek. Ők lettek a guruk, a titkos beavatás mesterei. A halál utáni létről, a személytelen beleolvadást tanítják a létezőbe, aki már nem tudja, hogy ki volt előtte. Eléggé sivár jövőt festenek a személyes testben való feltámadás keresztény reményéhez képest. A lélekvándorlás tana a Védákban is benne van, de az Upanisadokban van kifejtve. Az archaikus vallások egyik alapvető sajátossága ez, amivel szemben a zsidó-kereszténység az egyetlen életet állítja. Ahogy a többi ókori vallásban, szabadulást a körforgás láncából csak a tudás hoz. Meghirdeti a semmi cselekedetet, ami nem idéz újabb életet, sem jót sem rosszat, amivel a szeretet létét is tagadja, ami pedig lényege a Szentírás tanításának.
Az indiai misztikus
Az archaikus vallások mindegyike úgy jött létre, hogy egy misztikus ember találkozott valami spirituális erővel, aki neki tanításokat adott. Tanúk azonban nincsenek, mindezek igaz voltára. A Védák könyvei az elsődlegesek és misztikus eredetűek, a védikus alapműnek számító Bhagavad-gíta esetében ez konkrét formában is látható. A mester és tanítvány viszonylata itt is alapját képezi a könyvben megjelenő tanításnak. Ahogyan az egyiptomi és iráni vallás esetében, Krisna személyében felfedezhető a „valami erő”(szellemvilági) megtestesítője, Ardjuna pedig a misztikus ember. Ő az, aki a tanítást képes fogadni, majd közvetíteni, amit később leírnak, így alapját képezve a köré épülő vallásnak. Ha a Szentírásra tekintünk, akkor egyértelmű, hogy a tan az „ég seregeitől” érkezik, az „idegen istenektől”, a „levegőégben lakó, láthatatlan földi hatalmasságoktól”, aminek veszélyére Sz. Pál figyelmeztet. Ha a tanítás alapelemeit nézzük, ugyanazt találjuk, mint más archaikus vallás és archaikus isten esetében. A lélek örök, ám a test börtönében sínylődik, amit önmegváltó gyakorlatokkal ki kell szabadítani, és persze imádni kell a tanítást adó isteni lényt. A Védák azt írják le, hogyan kell istenekként imádni ezeket a szellemi lényeket szertartásokkal, áldozatokkal, himnuszokkal, énekekkel, varázsigékkel, tánccal. Ahogy Egyiptomban Hermész azt mondta, „Egy varázslata a világ”, Perzsiában Ahura Mazda a „sors ura”, a „legnagyobb mágia” atyja, Indiában „Brahma varázslata a világ”. A „varázslat” kíséri az „idegen istenek” tevékenységét, amit az ókori nép is bevett szokásai közé, ami viszont tiltott a Szentírásban, csakúgy, mint a politeizmus, ami minden archaikus kultúra jellemzője. Ambivalens istenek jelennek meg ezekben a vallásokban, Egyiptomtól kezdve egészen Indiáig. A Brahma nevű varázsló spirituális erőn kívül Visnu a jó, Síva a romboló istenek, ahogy Osiris és Szét szemben áll egymással Egyiptomban. Visnuhoz kötődik a visnuizmus, a neohinduizmus terméke a Krisna tudat, melynek könyve a korábban említett Bhagavad-gíta. Ardjuna, a misztikus tanítvány azonban nem tud szolgálni bizonyítékkal, ahogyan Hermész fiú tanítványa sem, és Zarathusztra sem arra vonatkozóan, hogy igaz isten és igaz tanítás lenne, amit kapott. Egyedüli misztikusokként kapták a tant, nincsenek „tanúk”, mint a zsidó-kereszténységben, ahogyan ezt majd látni fogjuk.
Krisna is ezoterikus tudásnak nevezi a tanítást, ahogyan a más területeken működő szellemi entitások. Mindegyik „idegen isten” tanításának jellemzője a titkos tanok, beavatás, mester-tanítvány viszonylat, szabadulás, önmegváltó gyakorlatok. Az önmegváltás legfőbb eszközei a meditáció és jóga, valamint a Krisnának való teljes odaadás a Bhagavad-gítában. Tanítást ad: „hogyan ismerhetnek meg engem teljesen, a Rólam való teljes tudat által, a yoga gyakorlásával”[1]- olvasható az indiai iratban. Ezután nem gondolhatja senki, aki Európában könnyed egészségügyi gyakorlatnak véli a jógát, hogy valóban az, és nem idegen szellemi hatások alá visz. Aki őt imádja és gyakorlatait követi, az ő mennyországába jut, ahol „borral folyó patakok” várják őket - ígérete szerint. Megjegyezzük, az iszlámban ezt ígéri Allah is követőinek, aki ugyancsak egy misztikusnak Mohamednek adta tanításait, ám neki sincs semmi bizonyítéka az igaz istenre és igaz vallásra, ellentétben a zsidó-kereszténységgel ahol egy egész népcsoport, próféták sora és a 12 apostol egymást igazolja.
Krisna azt mondja, a „félistenek imádói a hozzá tartozó bolygókra jutnak,”[2] de Ő hatalmasabb, a legfelsőbb bolygók ura, így követői oda kerülnek. Azt állítja: „megnyilvánulatlan formában, ezt az egész univerzumot áthatom. Minden lény bennem van, de én nem vagyok bennük. …Íme, misztikus hatalmam[3]”. A misztikus hatalommal való felruházottság, megfelel a szent páli meghatározásnak a levegőégben lakó láthatatlan földi hatalmasságokról. Ebből a vallási iratból bizonyosodhatunk meg róla, hogy valóban léteznek ilyen spirituális hatalmak, akik a lelkek megszerzésében mesterkednek. A szüntelen imádkozás hozzá, nevének mantrázása, leborulás, testrészein való meditálás, kötött táncmozdulatok és a jóga által valósul meg az uralma alá kerülés. Láthatóan attól függ ki hová tartozik, melyik istenséghez, vagy félistenhez, vagy szellemhez, kihez fohászkodik és kinek a tanait követi, ez dönti el sorsát halála után. Tudjuk, hogy a Szentírás spirituális harcról beszél, amikor a „világosság angyala”, Isten ellen fordul és magával rántja az angyalok egy részét, akik az emberek félrevezetésében vesznek részt. Vezérüket sátánnak nevezi a Biblia és követőit bukott angyaloknak. Az Ószövetségben az ember halála után egyik oldalon az őrzőangyala, másikon a sátán áll, aki igyekszik bizonyítani, hogy életében őt követte, így övé a lélek. Aki tehát a bukott angyalsereg tanait követi az hozzájuk tartozik, viszi magával a saját szellemi terébe. Ezek a szellemi erők, láthatóan különböző saját mennyeket és poklokat alkottak. A Szentírás azonban a végítéletben azt ígéri, miután Krisztus kapott „hatalmat mennyen és földön”, aki nem hozzá tartozik, az ellenség, és végleg elpusztul. Krisna is azt hangoztatja azonban magáról, hogy „megnyilvánulatlan formában, ezt az egész univerzumot áthatom”, „ez az egész kozmikus megnyilvánulás, nekem van alárendelve.[4]”Nem azt mondja e a Biblia, hogy „az egész világ a gonosz hatalmában van”(1Ján 5,19) a bűnbeesés óta? Jézus azért jött, hogy „a sátán művét lerontsa”, és „megmentse, ami elveszett”.(Mt18,11) Ő az, aki szabadságot ad azáltal, hogy megszabadít a bűn fogságából, ami a sátánhoz köt. „Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság”(2Kor3,17). A bűn nemcsak testi lehet, de a bálványimádat, az „idegen istenek” és tanainak követése is. Áldozatok bemutatása az „idegen isteneknek”, a csillagokba vetett hit ez a leggyakrabban előforduló bűn az Ószövetségben, amit Egyiptom jelképez, de minden nemzet ebben van, és a „választott nép” is beleesik időnként ebbe a „csapdába és hurokba”, amit a bálványimádó népek szokásai jelentenek. „Amit a pogányok áldoznak, azt nem Istennek, hanem a sátánnak áldozzák”(1Kor10,20-21)- mondja a próféta.
Tibeti túlvilág
A Tibeti Halottaskönyv leírása szerint számtalan „békés és haragvó” istenségen kell meditálnia a halandó léleknek. Tulajdonképpen ez istenségekkel akarnak azonosulni, vannak közöttük „vérszívó hóruszok”, de lehetnek békések is. A róluk készült képek szerint mind nagy hasú, sokszor állatfejű, taszító külsővel ábrázolt alakok. Ráadásul párjukkal, nemi aktusban egyesülve ábrázoltak. Az ősi irat tanítja, hogyan kell a „békés és haragvó isteneken” meditálni. Aki az istenek testén meditál, az halálában vele egyesül, tulajdonképpen a tudatáthelyezés műveletét végzi, ami veszélyes okkult praktika. A végcél beolvadni valamely istenségbe és azt mondja igaz tanításnak, ha nem az evilági élettel foglalkozik valaki, hanem ilyen okkult gyakorlatozással. Halál előtt fohászkodnak a Buddhákhoz, ne engedje, hogy rossz karma hatása alá kerüljenek. Buddha célja ugyanaz, az életek körforgásának megállítása volt, csakhogy ő elvetette mindenféle isten létét. A T.H.-ban viszont a megszabadulás eszköze a békés és haragvó isteneken való meditálás, fel kell őket ismerni, ami azonnali szabadulást eredményez[5]. Ez a tibeti buddhizmus könyve, létrehozása körül lámákat látunk és itt is feltűnik egy mitikus, isteni vagy félisteni személy, Padmaszambhava. A Tibet kutatók azt mondják a lámák valóban jártak „odaát”, mert olyan élethű képet adnak a másik világról. Miről van szó? Miután folyamatosan okkult gyakorlatokat végeznek, meditációs víziókban, vagy testelhagyó gyakorlatok során valóban láthatják azt a szellemvilágot, amit megidéznek hiteik és gyakorlataik által. Ebben a szellemvilágban „vérszívó istenségek, ijesztő külsejű fúriák, bestiák, hárpiák, békés és haragvó istenségek[6]” jelennek meg, mantráik nyomán. Ez keresztény szemszögből nyilvánvalóan a tisztátalan szellemvilág, az „idegen istenek” által létrehozott spirituális térség, az ő lelkeikre ennek a szellemvilágnak a „valami erői” tartanak igényt, attól függően mire koncentrálnak, mit mantráznak, melyek tanaiban hisznek. A keresztény spontán misztikusok, akik sohasem végeznek okkult gyakorlatokat, ők a jézusi mennyország tagjait látják és haláluk után hozzá kerülnek. A zsidó-keresztény tanítás szerint, az idegen istenek és követőik ki fognak veszni a világból, Egyiptom és Babilon elpusztul, csak a Jézusi szellemvilág marad meg és erre „tanúk” vannak, ellentétben egy-egy okkult misztikus által létrehozott vallással.


[1] Bhag. 1. v.
[2] Bhag. 23. v.
[3] Bhag. 4-5.v.
[4] Bhag. 4-7.v.
[5] T. H. 2009. 61.
[6] T. H. 2009. 99.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése