A nemzeti+keresztény és a liberális

  „István a király” liberális átértelmezése

Augusztus 20-a Magyarországon Szent István egykori tettéről szól, arról az államalapításról, ami a kereszténység útjára állította az országot. Nem volt ez mindig így. A szocializmus éveiben, célzottan visszaszorították az akkori kormányok a nemzeti és keresztény érzést. Ennek következményeként beállt egy amnézia a Szent István-i örökségről, elfelejtettük, hogy majdnem 2000 évig keresztény ország voltunk. Ennek volt előzménye Szent István királyunk küzdelme a pogány örökséggel. Erre emlékeztetett bennünket Szörényi-Bródy remekműve, az István a király rockopera, mely műfaj a XX. században jelent meg. A szerzőpáros szinte zseniálisan ráérzett arra, hogy most már más idők következnek, így vált a rendszerváltás nyitányává az 1983-ban bemutatott rockopera, az István a király. A műnek óriási hatása volt, szinte robbant. Felszakította az elnyomott érzelmeket, felnyitotta a csukott szemeket, megszüntette az amnéziát. Az emberek többsége katartikus élményt élt át, amikor megnézte a rockoperát, ami a szabadság érzését adta. Hozott egy rácsodálkozást, hogy nekünk, magyaroknak is van nemzettörténetünk, van Szent koronánk, és van István királyunk, akinek az európai kultúrába való betagolódásunkat, és keresztény örökségünket köszönhetjük. Mi volt a domináns érzés a mű látásakor? A tiszta, a felemelő, az euforikus, és a szabadság érzése.

2013. augusztus 20-án, Alföldi Róbert rendezésében, István a király azt mutatta meg nekünk, hogy létezik egy másik, egy ezzel ellentétes látásmód Magyarországon. Alföldi elhagyva az István korabeli kosztümöket, modern XX. századi ruhába öltöztette szereplőit, amivel jelezte, hogy mondanivalója jelenkori életünkre is érvényes. A darab a szimbolizmus nyelvén azt közvetítette, hogy felesleges István királyt és fő törekvését, a kereszténység útját ünnepelnünk, mert a rabságot hozta el nekünk. Már a bemutatás helyszíne is szimbolikus a szegedi Dóm téren, Isten temploma előtt. Itt mutat fricskát neki és rombolja a hitet, hogy Isten országa a szabadság volna. 

Amikor egyforma szürke öltönybe öltözteti Koppányt és Istvánt, amikor István négykézláb araszol a földön Istenhez fohászkodva, ezzel egyrészt azt mondja, a pogány és a szent között nincs különbség. Másrészt alávetettségben élsz, egy felettes hatalom önkényeskedik fölötted (ti. Isten). Ez szinkronban van azzal a XX. századi posztmodern és liberális gondolkodással, ami azt mondja „minden virág virágozhat”, minden egyenértékű, a pogány vallások és a kereszténység között nincs különbség. Sok igazság van, ez is igaz és az is igaz, a kereszténység csak egy vallás a többi között. A „fölöttes hatalom” felfogás nem új keletű, már megjelenik Hegelnél, a 20. században pedig legközismertebben C.G. Jungnál és Rudolf Steinernél. Ez szinkronban van azzal is, amikor a kígyó azt mondja a Paradicsomban, hogy szakadjatok el Istentől, ti is „istenek vagytok”, amivel megfordítja a szabadság fogalmát. Az Evangélium szerint ugyanis „Ahol Krisztus lelke, ott a szabadság”. Az Alföldi darab pedig azt közvetíti, hogy ahol Isten, ott rabság van. Ennek legszimbolikusabb képe a Szent korona, mint rabrács és a belé zárt emberek a darab, záró képében.

Alföldi ki akar bennünket ábrándítani abból, hogy amit 1983-ban láttunk, és amit István tett, az tiszta, felemelő volt és szabadságot adott. Azt akarja mondani: ez nem az, aminek hittétek, mert itt csak vér, gyilok és gyűlölet van. Hatásos eszközt talál mondanivalójához, gyakran a mediatizált, média agresszivitás képeivel élve. Folyik a vér, illetve a piros festék minden mennyiségben, a jelenetek horrorisztikusak és egyben parodisztikusak. Lásd. a vonagló véres tömeg, a véres sámán, a lefejezett ló,amiből látványosan, naturalisztikusan folyik a piros festék. Ezt nevetés nélkül a közönség sem tudta megállni Szegeden, már-már Tarantino fanyar és gunyoros horror világát idézi. Sok ötlet van benne, hiszen Alföldi tehetséges, kreatív alkotó. Játszik, mint a gyerek, és azt az érzetet kelti, hogy gúnyosan mosolyog a háttérben. A darab nevezhető zenés pamfletnek is, mert a néha csujjogató tánckar, az énekléssel próbálkozó színészek játéka nem nevezhető rock operának, ami egykor volt. A Trabantból kilépő régi szereplők bohókás tétovasága, a napszemüveges rendőrök bizarrsága, a punk fejű sámán, csorgó piros festékkel a fején, a szürke öltönyös négykézláb mászó István király, a szentség, a szent emlék eltávolítására tett hatásos kísérlet. Míg a 83-as bemutatás visszavezetés volt Istenhez, addig az Alföldi 2013-as rendezés az eltávolítást szolgálja. Az előző felemelt, az utóbbi a mélybe taszított. Katarzis helyett vér és döghalál. Még a liberális filozófus Heller Ágnes is azt mondta Nietzsche munkásságáról, aki a Zarathusztrában megírta az Evangélium pamfletjét: „A kreatív tehetség sem tehet semmissé erkölcsöt és morált.”

A szimbolizmus itt, az európai kultúra legfőbb szimbólumának, a Kereszt értelmének megfordítását célozta meg. A Kereszt mindig is az élet jelképe volt. Az üdvtörténet szerint, Jézus kereszthalálával szerzett nekünk örök életet. Ő a híd, csak „általa” juthatunk vissza a Teremtőhöz. Ennek értelmében a pogányság az emberi lélek halálát jelenti, mert nincs Megváltója, aki örök életet adjon neki. Alföldi ezt fordítja meg abban a szimbolikus jelenetben, amikor a kereszttel döfik át az embereket. Ezzel a horrorisztikus és naturalisztikus jelenettel azt mondja, hogy a kereszt a halál, a halálosztó, a gyilkos hatalom jelképe. A kép megint csak Tarantino-t idézi (lásd. Született gyilkosok), és a médiával elkábított fiatalság nagy részének mind a tartalom, mind a megjelenítés tetszik. 

Amikor a 83-as itthoni bemutatás után, egy történelmi esemény színhelyén Spanyolországban is bemutatták a darabot, ott is eufóriát váltott ki. Azt mondták, ezt a nehéz múlt emlékét őrző helyet ez a rock opera megszentelte. Az Alföldi bemutatás láttán most, a megszentelés helyett a meggyalázás juthat eszünkbe. Nesze nektek, keresztény érzület! Nesze nektek nemzeti érzés! Alföldi csak önmagát adta, mert ő a korszellem, a „posztmodern és liberális toleráns” tudat egyik képviselője. A posztmodern liberális tolerancia nem épít, hanem rombol, mert nincsenek morális értékei. A darabban van polgárpukkasztás, kreatív játék és saját liberális filozófia, ami Nyugat Európa domináns gondolkodásmódját tükrözi. Benne van a posztmodern és liberális szinkretizmus, az álságos békevágy, ami az antagonisztikus ellentétet egyenlőnek látja. Ezt sugallja az „unom a politikát” kihangsúlyozása, a pogány és a keresztény, a politikai bal és a jobb oldal egy kalitkába zártsága. Ezzel a maga hit nélküli, posztmodern liberális toleráns módján azt mondja: legyen béke már. 

Miután Istent kiiktatta, a nemzeti és keresztény érzelmeket megszüntette, vajon békét remélni, lehet e?