A nemzeti+keresztény és a liberális

  „István a király” liberális átértelmezése

Augusztus 20-a Magyarországon Szent István egykori tettéről szól, arról az államalapításról, ami a kereszténység útjára állította az országot. Nem volt ez mindig így. A szocializmus éveiben, célzottan visszaszorították az akkori kormányok a nemzeti és keresztény érzést. Ennek következményeként beállt egy amnézia a Szent István-i örökségről, elfelejtettük, hogy majdnem 2000 évig keresztény ország voltunk. Ennek volt előzménye Szent István királyunk küzdelme a pogány örökséggel. Erre emlékeztetett bennünket Szörényi-Bródy remekműve, az István a király rockopera, mely műfaj a XX. században jelent meg. A szerzőpáros szinte zseniálisan ráérzett arra, hogy most már más idők következnek, így vált a rendszerváltás nyitányává az 1983-ban bemutatott rockopera, az István a király. A műnek óriási hatása volt, szinte robbant. Felszakította az elnyomott érzelmeket, felnyitotta a csukott szemeket, megszüntette az amnéziát. Az emberek többsége katartikus élményt élt át, amikor megnézte a rockoperát, ami a szabadság érzését adta. Hozott egy rácsodálkozást, hogy nekünk, magyaroknak is van nemzettörténetünk, van Szent koronánk, és van István királyunk, akinek az európai kultúrába való betagolódásunkat, és keresztény örökségünket köszönhetjük. Mi volt a domináns érzés a mű látásakor? A tiszta, a felemelő, az euforikus, és a szabadság érzése.

2013. augusztus 20-án, Alföldi Róbert rendezésében, István a király azt mutatta meg nekünk, hogy létezik egy másik, egy ezzel ellentétes látásmód Magyarországon. Alföldi elhagyva az István korabeli kosztümöket, modern XX. századi ruhába öltöztette szereplőit, amivel jelezte, hogy mondanivalója jelenkori életünkre is érvényes. A darab a szimbolizmus nyelvén azt közvetítette, hogy felesleges István királyt és fő törekvését, a kereszténység útját ünnepelnünk, mert a rabságot hozta el nekünk. Már a bemutatás helyszíne is szimbolikus a szegedi Dóm téren, Isten temploma előtt. Itt mutat fricskát neki és rombolja a hitet, hogy Isten országa a szabadság volna. 

Amikor egyforma szürke öltönybe öltözteti Koppányt és Istvánt, amikor István négykézláb araszol a földön Istenhez fohászkodva, ezzel egyrészt azt mondja, a pogány és a szent között nincs különbség. Másrészt alávetettségben élsz, egy felettes hatalom önkényeskedik fölötted (ti. Isten). Ez szinkronban van azzal a XX. századi posztmodern és liberális gondolkodással, ami azt mondja „minden virág virágozhat”, minden egyenértékű, a pogány vallások és a kereszténység között nincs különbség. Sok igazság van, ez is igaz és az is igaz, a kereszténység csak egy vallás a többi között. A „fölöttes hatalom” felfogás nem új keletű, már megjelenik Hegelnél, a 20. században pedig legközismertebben C.G. Jungnál és Rudolf Steinernél. Ez szinkronban van azzal is, amikor a kígyó azt mondja a Paradicsomban, hogy szakadjatok el Istentől, ti is „istenek vagytok”, amivel megfordítja a szabadság fogalmát. Az Evangélium szerint ugyanis „Ahol Krisztus lelke, ott a szabadság”. Az Alföldi darab pedig azt közvetíti, hogy ahol Isten, ott rabság van. Ennek legszimbolikusabb képe a Szent korona, mint rabrács és a belé zárt emberek a darab, záró képében.

Alföldi ki akar bennünket ábrándítani abból, hogy amit 1983-ban láttunk, és amit István tett, az tiszta, felemelő volt és szabadságot adott. Azt akarja mondani: ez nem az, aminek hittétek, mert itt csak vér, gyilok és gyűlölet van. Hatásos eszközt talál mondanivalójához, gyakran a mediatizált, média agresszivitás képeivel élve. Folyik a vér, illetve a piros festék minden mennyiségben, a jelenetek horrorisztikusak és egyben parodisztikusak. Lásd. a vonagló véres tömeg, a véres sámán, a lefejezett ló,amiből látványosan, naturalisztikusan folyik a piros festék. Ezt nevetés nélkül a közönség sem tudta megállni Szegeden, már-már Tarantino fanyar és gunyoros horror világát idézi. Sok ötlet van benne, hiszen Alföldi tehetséges, kreatív alkotó. Játszik, mint a gyerek, és azt az érzetet kelti, hogy gúnyosan mosolyog a háttérben. A darab nevezhető zenés pamfletnek is, mert a néha csujjogató tánckar, az énekléssel próbálkozó színészek játéka nem nevezhető rock operának, ami egykor volt. A Trabantból kilépő régi szereplők bohókás tétovasága, a napszemüveges rendőrök bizarrsága, a punk fejű sámán, csorgó piros festékkel a fején, a szürke öltönyös négykézláb mászó István király, a szentség, a szent emlék eltávolítására tett hatásos kísérlet. Míg a 83-as bemutatás visszavezetés volt Istenhez, addig az Alföldi 2013-as rendezés az eltávolítást szolgálja. Az előző felemelt, az utóbbi a mélybe taszított. Katarzis helyett vér és döghalál. Még a liberális filozófus Heller Ágnes is azt mondta Nietzsche munkásságáról, aki a Zarathusztrában megírta az Evangélium pamfletjét: „A kreatív tehetség sem tehet semmissé erkölcsöt és morált.”

A szimbolizmus itt, az európai kultúra legfőbb szimbólumának, a Kereszt értelmének megfordítását célozta meg. A Kereszt mindig is az élet jelképe volt. Az üdvtörténet szerint, Jézus kereszthalálával szerzett nekünk örök életet. Ő a híd, csak „általa” juthatunk vissza a Teremtőhöz. Ennek értelmében a pogányság az emberi lélek halálát jelenti, mert nincs Megváltója, aki örök életet adjon neki. Alföldi ezt fordítja meg abban a szimbolikus jelenetben, amikor a kereszttel döfik át az embereket. Ezzel a horrorisztikus és naturalisztikus jelenettel azt mondja, hogy a kereszt a halál, a halálosztó, a gyilkos hatalom jelképe. A kép megint csak Tarantino-t idézi (lásd. Született gyilkosok), és a médiával elkábított fiatalság nagy részének mind a tartalom, mind a megjelenítés tetszik. 

Amikor a 83-as itthoni bemutatás után, egy történelmi esemény színhelyén Spanyolországban is bemutatták a darabot, ott is eufóriát váltott ki. Azt mondták, ezt a nehéz múlt emlékét őrző helyet ez a rock opera megszentelte. Az Alföldi bemutatás láttán most, a megszentelés helyett a meggyalázás juthat eszünkbe. Nesze nektek, keresztény érzület! Nesze nektek nemzeti érzés! Alföldi csak önmagát adta, mert ő a korszellem, a „posztmodern és liberális toleráns” tudat egyik képviselője. A posztmodern liberális tolerancia nem épít, hanem rombol, mert nincsenek morális értékei. A darabban van polgárpukkasztás, kreatív játék és saját liberális filozófia, ami Nyugat Európa domináns gondolkodásmódját tükrözi. Benne van a posztmodern és liberális szinkretizmus, az álságos békevágy, ami az antagonisztikus ellentétet egyenlőnek látja. Ezt sugallja az „unom a politikát” kihangsúlyozása, a pogány és a keresztény, a politikai bal és a jobb oldal egy kalitkába zártsága. Ezzel a maga hit nélküli, posztmodern liberális toleráns módján azt mondja: legyen béke már. 

Miután Istent kiiktatta, a nemzeti és keresztény érzelmeket megszüntette, vajon békét remélni, lehet e?

Az értelmiség összezár

Az értelmiség összezár

Kell e az értelmiség az Orbán kormánynak? –ez a CEU ügy fő kérdésének látszik. A kormány eszme érzékeny, ami már önmagában is értelmiségi ügy.  Az egyetemek és a tudományok pedig az eszmék szülőotthonai. Mit szültek és mit tanítottak az egyetemek a XX. században? Főként ateista marxizmus-leninizmust, liberális filozófiát és a posztmodernt. Ezek az ideológiák a legtöbb humán tudományba beszivárogtak, ott vannak az egyetemeken.  Fő eszenciájuk az érték relativizmus, és az a fajta humanizmus, amiben már nincs benne a zsidó-keresztény morál. A relativizmus, kötelező tananyag lett a nyugat európai és az amerikai iskolákban. A világ az előtt a dilemma előtt áll, hogy relativizmust tanítunk tovább, vagy morált? A liberális-konzervatív viták lényegi eleme ez. A posztmodern és liberális relativizmusból születő humanizmus, természetéből fakadóan magában foglalja a „nyitott társadalom” eszményét, a gendert, a homoszexuálisok jogait és a plurális családmodellt is. A konzervatív morális eszmény hívei azonban nem akarják ezt a kultúrát továbbadni gyerekeiknek. Ez egy óriási szellemi csata és a XX. században megerősödött liberális eszmény hívei, még mindig úgy érzik, hogy nyerésre állnak.

Két fő probléma van. Az egyik, hogy a fiatalok már ebben a világtrendben nőttek fel. Az internet, a filmek és a média minden ága, amit használnak, ebben erősíti őket.  Sok esetben nem is értik, hogy mi bajuk van konzervatív szüleiknek a feministákkal, a genderrel, a homoszexuális házassággal, az abortusszal. Ez így humánus, nem? Szeressük egymást gyerekek! Az emberi jogok!- mondják ártatlan szemmel. Generációs problémának gondolják, ahol a szülők képtelenek haladni a korral.  Persze vannak liberális apukák, anyukák és nagypapák, akik benne vannak a fősodorban. Jó fejek, nem? Ők a baloldali pártocskák lelkes hívei, a tág gondolkodású européer papák. Hogy mondhatja meg egy ős európai eszményben hívő saját gyermekének, hogy a halál kultúráját támogatja? A morális gyökerét vesztett Európát, ahol már gyermek csak elvétve születik.

A másik probléma, hogy bár a CEU e liberális ideológia mestertanítója, a tudomány nemzetközi, így minden humán tudomány és egyetem érintett. Vajon mit ér egy jogszabály, amikor az eszme áthat mindent? Szélmalomharc, és ha ezzel valaki szembefordul, az értelmiség összezár. Minden humán tudománynak megvannak a maga nagyjai a XIX. századtól, akik olyan életművet hoztak létre, ami gyökerében rengette meg a morális trendre épülő világot. Konzervatív szemmel kulturális imposztorok ők, de minden egyetem ünnepelt tudósai mind a mai napig. Nem is lehet őket bírálni, mert a tudományos világ szigorúan ellenáll, hiszen elméleteikre számtalan ma is élő irányzat épült. Nem utolsó sorban belesimul a mai liberális és posztmodern világtrendbe.  

 A kulturális imposztorok sérthetetlenek mind a mai napig a bölcsészettudományi karokon. Pedig egy-egy téglát mindannyian lebontottak az európai zsidó-keresztény világrendből. Nekik köszönhető, hogy ma egyetlen egyetemen sem lehet keresztény tudományt művelni. Hatásuk nyomán alakult ki a relativizmus, a liberális humanizmus eszméje, ami azért annyira nem humánus, hogy a keresztény eszményt soraiban megtűrje. A filozófiában ott van például Hegel, aki az „istenbe helyezett gonosz” elméletét hozta létre, amivel lerombolta az Isten csakis jó és Szent keresztény eszményt. Ma még mindig hegeliánus csoportok sokasága ápolja elméleteit a filozófia tanszékeken világszerte. Tabutémának számít megmutatni, mit jelent ez a keresztény Európa számára, doktori disszertációt ilyen témával be sem lehet nyújtani. Pedig ez nem a CEU, ahol Izlandi férfiak feminista csoportjainak vizsgálatából is lehet dolgozat. Folytathatnánk a sort Nietzschével, aki azt mondta, „Isten halott!”, és aki a mai napig a filozófia fő ikonja. Vagy Feuerbach nemzedéke, aki a test és a lélek kettészakításán dolgozott, amivel a keresztény dualitás elvet támadta meg. A XX. században a sort zárja M. Foucault, J. Derrida, J. F. Lyotard posztmodern filozófus nemzedék, akik elméletében a Biblia olyan „nagy narráció”, amit le kell bontani. Nincs igaz és hamis, mert sok igazság van, ami mind egyenlő mértékben igaz.  Meghirdették az „anything goes” világát, a liberális posztmodern komplexum győzelmét, ami mind a mai napig tartja magát a tudományos világban. Sőt szintet lépett, a médián, művészeteken keresztül a mindennapi élet szinterein él, a fiatalok az anyatejjel szívják magukba.

Vannak azért harcok. Némely néprajzi tanszéken a liberális PC nyelv és a konzervatív csata a mindennapok része. A liberális humanizmus annyira humánus a sámánokkal és táltosokkal, varázslókkal, hogy PC nyelvet vezet be, nehogy érzékenységet sértsen. Fogalmi zűrzavart hoz létre megnevezésük, tevékenységeik értelmezése, mert a zsidó-keresztény kultúrával ellentétes felminősítést kapnak.  

A relativizmus a legszembetűnőbb a vallástudományi tanszékeken. Kötelező, kőkemény követelmény, hogy minden vallás egyenlő, a vallások között nem lehet minőségi különbséget tenni. Ezt azt jelenti, hogy a liberális humanizmus eltörölte a pogány vallás fogalmát. Amiről tehát a Biblia azt mondja, hogy pogány és bálványimádat, ez nem létezik többé a posztmodern és liberális eszme szerint. A vallási relativizmus, kötelező tananyaggá vált az egész világon. A vallástudománynak is vannak nagyjai, mint például Mircea Eliade, aki bevezette az archaikus/pogány és a zsidó-kereszténység egyenlőségét. Eliade kötelező tananyag minden egyetemen. Van olyan vallástudományi tanszék, ahol nem lehet párhuzamban bemutatni az archaikus (pl. egyiptomi, indiai) és a keresztény vallást, mert az már a kereszténységgel való befolyásolásnak számít. Máshol van összehasonlító vallástudomány, de nem lehet megmutatni azt a minőségi különbséget, hogy Jézus, egyetemes megváltó, sem azt, hogy ezeket a pogány vallásokat ítéli el az Ószövetség. Hogy a „szerződés az alvilággal” és az „Istennel kötött szövetség” kerül itt egymással szembe.  A jelenlegi tudományban nem lehet önálló véleményed arról, hogy a zsidó-kereszténység Isten egyetemes vallása az egész világ számára. A „független” és „objektív” vallásértelmezés azt jelenti, hogy a pogány vallások egyenlők a zsidó-kereszténységgel, ami egy liberális eszmény. Tehát liberális eszményed lehet, de konzervatív nem.    

„Tele van az ország bálványokkal!”- mondaná az ószövetségi próféta. „De a hazugság menedékét jégeső söpri el!”(Iz28,15)- ígéri.

Bevett fogalom a posztkereszténység, a mai értelmiségi diskurzusokban. Azt akarja mondani, hogy már egy kereszténység utáni világban élünk.  E szerint a liberálisok hátradőlhetnek, győzelmet konstatálva. Ez hazugság, mert még mindig a kereszténység a legnépszerűbb vallás a világon, minden statisztika szerint. Az igazság az, hogy kiélezett harc zajlik, a liberális és konzervatív csaták tétje a keresztény érték megtartása, vagy nem. A konzervatív keresztények nagyon is harcolnak, ezt mutatja a CEU világbotránya, a harc még nem dőlt el. A kormánynak nagy szüksége van az értelmiségre, mert eszme, eszme ellen győzhet.

       „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam”.(II. Tim 4,7)                      

Welcome to Trump! Miért sírnak az amerikai diákok?

Welcome to Trump! Miért sírnak az amerikai diákok?

Az amerikai elnökválasztás kapcsán joggal merül fel bennünk a kérdés, mit jelent Trump megválasztása a magyaroknak és a világnak? Mindenekelőtt bejelenti az eddigi posztmodern, liberális világrend lebomlási folyamatának kezdetét. Nagyon régóta várunk erre, hosszú volt az út, míg idáig eljutottunk. De nem mindenki örül. E világrend gyermekei, akik már ebbe születtek bele, sírnak. Vajon miért? Erre keressük a választ, másrészt felhívjuk a figyelmet arra, tévedés azt gondolni, hogy Amerikából indul ki minden és úgy terjed szét a világban.

Az igazságkeresők mindig Európából jöttek. Az új trendek mindig európai filozófusok, írók, nagy gondolkodók agyából pattantak ki, amit Amerika átvett, felnagyított és gyakorlatra lebontott exportként adott vissza. A francia forradalomtól eredeztethető a szabadság, egyenlőség, testvériség liberális elve, mely meghirdette az Isten nélküli humanizmust és megkezdte a keresztény Európa lebontását. Az Egyház, a keresztény hit és morál megtámadtatott, a szekularizációval az Egyház és az állam különvált.

A német filozófusok a XIX. századtól kezdve folytatták a lebontó munkát, aminek következménye lett a XX. században a posztmodern, liberális elv világtrenddé válása. Ez átnyúlt a XXI. századra is, ennek volt reprezentáns képviselője a Clinton család. Nos, ez bukott most meg, itt szakad meg a XIX. századvégtől felerősödött folyamat, ami átívelt a XX. századon egészen a mai napig.

De hogyan jutottunk el ahhoz a folyamathoz, melynek következményeként ma nem lehet egyetlen egyetemen sem keresztény szempontból semmit bemutatni a keresztény Európában és persze Amerikában sem? Ez a trend látszik megfordulni, kezdünk eredeti keresztény gyökereinkhez visszatérni. Amerika melynek Alkotmánya a protestáns etikára épült, régen elkanyarodott ettől az értéktől, de most felcsillan a remény a visszatéréshez. Ezért sírnak most az amerikai diákok, liberális tanári karaikkal együtt Clinton bukásán. A posztmodern, liberális „értékrelativizmus (ugyanis) kötelező tananyag lett” az oktatás minden szintjén, ahogy ezt az amerikai társadalomtudós Fukuyama (1992/2000) mondta. Nemhiába, dolgoztak ezen a XIX. század vége óta európai filozófusaink, Amerika ennek kitűnő megvalósítójává vált.

Európai gondolkodóink a keleti vallási filozófiát akarták beültetni a nyugati tudományokba a kereszténység helyett a XIX. században, igen sikeresen. Schopenhauer német filozófus volt az első, aki beépítette a nyugati kultúrába a keleti buddhizmust, majd folytatta Nietzsche, aki megírta az Evangélium pamfletjét a Zarathustrában. Költői mű volt, nagy tehetséggel megírva, óriási hatása lett. A munkát folytatta C. G. Jung svájci pszichológus a XX. század elején, aki lefordította a pszichológia nyelvére a buddhizmust és az ázsiai taot. Mi köze van mindennek ehhez? Nagyon sok, mert a francia forradalomtól induló ateizmuson kívül ez az alapja a kereszténység lebontásának és az értékrelativizmus kialakításának. Megrendítették a Szentírás tekintélyébe vetett hitet, elkezdték egy vallásként kezelni az archaikus keleti vallások között. Az egyetemeken, a XVIII. századvégen megindult a vallástudomány oktatása, melynek kiindulási alapja a kereszténység megrendítése, az Egyház lerombolása volt. A vallástudomány az egyetemeken az „antiklerikalizmus jegyében jött létre”(Máté-Tóth, 1999) és ez fontos funkciója a mai napig. Az európai értékrelativizmus gyökere a keleti vallások bekerülése, innen jutott be a nyugati gondolkodásba az ateizmussal keveredve, ebből alakult ki a posztmodern, liberális világkép. Ma ott tartunk, hogy keleti guruk mondják meg, hogy kellene gondolkodnunk,- mondta Ratzinger bíboros a későbbi XVI. Benedek pápa- a keresztény egyetemesség tudata elveszett.

Honnan jöttek a keleti guruk? Nem Indiából, hanem Amerikából. Európai gondolkodóink voltak az építőmesterek, de Amerika tette naggyá a liberális értékrelativizmust. Mikor a guruk látták, hogy a nyugati filozófia megteremtette az alapot tanaik terjesztéséhez, elkezdtek beözönleni Amerikába. Amerikában ugyanis rohamléptekkel kezdett fejlődni a média minden ága a múlt század elejétől és meghatározó véleményformálóvá vált a világban. Amerikából mentek Európába, majd a rendszerváltás után érkeztek a guruk hozzánk. A vallásaik által képviselt gondolat pedig már rég bejutott minden tudományba. A keleti ambivalens istenképből ered tanításuk, ahol az istenek jók és rosszak egyben. Ebből következik, hogy nincs bűn csak tapasztalat, nincs jó és rossz. Ez lett a gondolkodás alapjává Európában és Amerikában az archaikus kor feltámasztásával. A zsidó-kereszténység Istene ugyanis Szent, csakis jó, különválasztja a jót a rossztól, az igazat a hamistól. Ez a gondolkodás ma tiltott, az értékrelativizmus a kötelező tananyag és elvárt gondolkodás a világban. Ez is jó, meg az is jó, ha a szexuális irányultságod a hasonló neműek felé visz, az is jó. Ha megölöd a megfogant gyermekedet, az is jó, ki szólhat bele? Ki mondja meg mi az igaz? Ez volt a francia posztmodern filozófusok kérdése a múlt század közepén. (Lyotard, Foucault) Liberális posztmodern szabadságképük a keresztény morál nélküli humanizmus, amit álhumanizmusnak nevezhetünk. Trump győzelmével ennek a világképnek a végét siratják az amerikai egyetemeken. Azt mondják Jézus olyan próféta volt, mint Buddha, és mint Mohamed nem világmegváltó Krisztus. Lehet, eljön megint az idő, hogy ez a hazugság megdől. Lehet, eljön az idő, hogy lehet keresztény pszichológiát művelni, mely nem a keleti önmegváltás copingjában van. Lehet, eljön az idő, mikor lehet keresztény szempontból bemutatni a filozófusokat. Amikor lehet keresztény néprajzot művelni ahol nem a „varázsló, sámán, táltos a szent egy típusa”(Horváth,1996) és nem „kommunikációs szakember”, hanem az okkultizmus egyik képviselője. Jelenleg még tilos az egyetemeken keresztény szempontból bármit elemezni Magyarországon és a liberális világban.     

Főként F. Lyotard és M. Foucault francia filozófusok a XX. század második felében tovább építették a liberális, posztmodern értékrelativizmust melynek magjai a korábbi német filozófusok által előkészített termékeny talajba hullottak. Ők jelentették ki, hogy „minden virág virágozhat”, „minden megy”, a Szentírás, mint nagy narráció nem érvényes többé. Ez is jó és az is jó, az igaz-hamis, jó-rossz, keresztény megkülönböztetésnek vége. Nos, most éppen ennek a világrendnek és hamis gondolkodásnak van vége. Amerika csúcsra járatta az európai gondolkodók liberális, posztmodern elvét. A múltszázad elején innen indultak ki a „testfelszabadító mozgalmak”az európai S. Freud és Feuerbach filozófus nemzedékének munkái nyomán. Innen indult ki a gender elmélet is, ami ma már a nemek egybemosása felé tart. Liberális követelmény lett, ne legyen többé papás, mamás játék az óvodában, amire még emlékezhetünk mi is az SZDSZ idejéből. A nevelés kezdett bűnként értékelődni, a liberálisok szerint nem kell nevelni, nem kell megtanítani mi a jó és mi a rossz. A gyerekeknek azt hazudták a múlt századtól kezdve, hogy az a szabadság, ha nincsenek morális gátak, a kereszténység Európa neurózis képzője. Mindent szabad következmények nélkül az emberi jogok nevében. Azt hazudták nekik, hogy joguk van megölni születendő gyermekeiket, joguk van a szabados kapcsolatokhoz, ha úgy tetszik fiú-fiúval, vagy lány-lánnyal is. Nincs természetes és természetellenes. Nincs egyetlen igazság, sok igazság van, a szabadság addig terjed, míg mások jogait nem sérti. Ebben a humanizmusban és szabadságban morális kritériumok szóba sem jönnek. A hazugság századának gyermekei sírnak, a hazugságban születettek. A szabadság mámoros század gyermekeitől most kezdik megvonni a kábítószert. Oda a humanizmusunk! Oda a mámoros szabadság! A kábítószer probléma korunkban, ami ugyancsak Amerikából indult ki, ennek a társadalmi mámornak az anyagi kivetülése. A tisztaságmánia a tisztítószerektől roskadozó polcok, a lélek tisztulási pótléka, lelki kivetülése, mert a mámor a lelket piszkolta be, aminek létét is elhazudta az előző század. A tv, film, videó játék a halálba szórakozás eszközei, melyekből ömlik a mocsok, a gyilok, a szex, elárasztotta Európát is, mert exportként visszakapta posztmodern, liberális agyszüleményét Amerikából. „Ahol Krisztus, ott a szabadság”, ezt titkolták el a mámor gyermekeitől, nehéz lesz a kijózanodás. A hazugságban született gyermekek siratják a kábítószer mámor végét.     

Amerika rádiói, filmjei, tévé csatornái és liberális újságjai a mámoros szabadság, az álhumanizmus gondolatait visszhangozták mindeddig a demokrácia nevében. Vajon milyen demokrácia az, ahol csak a Clintont ajnározó liberális világképű újságok virágozhattak? Vajon Németországban milyen demokrácia van, ahol csak a liberális álhumanizmus hírei jelenhetnek meg?

A liberális álhumanizmus csillaga Trump győzelmével leáldozóban van. Megüzente a keresztényeknek, tudja, hogy a kereszténység megtámadtatott, és szándékában áll, ezen változtatni. Látja, hogy a globalizáció nem működik, a nemzettudaté a jövő. Trump által megszabadultunk mi és a világ az amerikai erőszakos liberális demokrácia exporttól és a vele járó feszültségtől. Óriási dühöngő viharokra számíthat azonban Trump a liberális világ, vicsorgó fészkeiből, ahogyan Magyarországnak állnia kellett és kell a dühöngő orkánt. Nem mondható hogy Amerika diktál, mert megint Európában jelent meg az új szellemi irány, vissza keresztény gyökereinkhez és a nemzettudathoz. Érdekes módon, most a politika színteréről indult egy kicsi országból, amit úgy hívnak Magyarország. Később szövetségese is akadt, Lengyelország képében és tudható, hogy mindig Amerika járatja csúcsra az új gondolatot, így óriási segítségre bukkantunk. 

Irodalom:

Fukuyama, Francis: A nagy szétbomlás, Európa, Bp., 2000.

Horváth Pál: Vallásismeret. Tankönyv pedagógusoknak, tanulóknak. Bp., Calibra kiadó, 1996.

Löwith, Karl: Világtörténelem és üdvtörténet. A történelemfilozófia teológiai gyökerei. Bp., Atlantisz kiadó, 1996.

Máté-Tóth András: Vallástudomány és felsőoktatás. Magyar Tudomány 5/99 (569-579)

Smith, James, K.: Who's Afraid of Postmodernism? Taking Derrida, Lyotard, and Foucault to Church, Grand Rapids, MI: Baker Academic, 2006, pp. 15-30.